Azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdjünk tanulni Koreától. Nem csak gazdasági téren, hogy hogy tudott egy ország pár évtized alatt a béka feneke alól a legdinamikusabban fejlődő gazdaságok közé avanzsálni, de a szórakoztatóipar terén is van mit tanulni tőlük. A K-pop-ipar egy veszettül jól felépített kis iparágazat, ami egyáltalán nem követi a nyugati trendeket a működése terén. Talán éppen emiatt olyan pokoli sikeres.

Kezdjük az elején: hogy lesz valakiből sztár? Minálunk Kozsóval vagy SP-vel, vagy urambocsá' Győzikével kell lepaktálni hozzá, nyugaton meg beküldözgeted a demódat a kiadóknak, vagy véletlenül rád akadnak YouTube-on, esetleg háttértáncosból lépsz elő világsztárrá. (Meg persze ott vannak a tehetségkutatók is.) Általában van egy menedzsered (vagy menedzsmentcéggel szerződésed), aki lezsírozza neked a lemezszerződést valamelyik nagy kiadóval. Nos, Koreában mindez incuripincurit másképp működik.

A K-popban  a menedzsmentcég és a kiadó egy és ugyanaz. Remekbeszabott, egyedülálló rendszert építettek ki, amit sokan csak "sztárgyárnak" hívnak. Van benne valami, bár én úgy gondolom, hogy a futószalagon gyártás kicsit erős kifejezés, hiszen azért nem arról van szó, hogy berángatják Akármelyik Józsikát az utcáról és hiphopp lesz belőle szupersztár.    

A YG Entertainment épülete

A kiadók közül a három legnagyobb az S.M., a YG és a JYP, nekik vannak a legnagyobb sztárjaik (értsd: ők keresik a legtöbb lóvét). A kiadók minden évben kiírnak válogatókat (audition), amire szabadon jelentkezhet bárki (hát, harmincon túli kövér palik és csúnya nők némileg kevés eséllyel...). Általában fiatalokat keresnek, lehetőleg 14 és 22 közöttieket. Ha a meghallgatás sikeres volt, megkezdődik a gyakornoki (trainee) élet. Régebben, amikor a K-pop még nem volt ilyen gyors léptékű, a gyakornokság sokszor akár 5-6 éves kemény felkészülést is jelentett. Ma már 1-2 év vagy még kevesebb a gyakornoki idő. A gyakornokoknak mindenféle speckó órára kell járniuk, mint a tánc, az ének, a beszédgyakorlat, a színpadi mozgás és az idegen nyelv, ami általában angol, kínai és japán. Kőkemény ám az órarend, előfordul, hogy a gyakornokok akár egész nap megállás nélkül táncolnak, (szó szerint) orrvérzésig hajtják őket. Aki nem bírja a terhelést és az érzelmi nyomást, az kirostálódik. 

A gyakornokoknak gyakran kell egymással versenyezniük, különféle feladatokat megoldaniuk, ahol például a  kreativitásukat vagy a gyors megoldóképességüket tesztelik. Ha konkrét együtteshez válogatnak gyakornokat, előfordul, hogy a felkészülési időszakot valóságshow-jelleggel felveszik és a tévében leadják. 

Részlet a Big Bang összeválogatásáról készült dokumentumfilmből: a két csapatra osztott gyakornokoknak saját készítésű tánckoreográfiával egymás ellen kell versenyezniük. A kiadó elnöke személyesen dönt a sorsukról.

A gyakornokok a kiadó már befutott előadóitól is tanulnak. A kiadó úgynevezett kollégiumot tart fenn a gyakornokok számára, ez gyakorlatilag apartmanházat jelent, ahol meghatározott számú gyakornok lakik egy lakásban. A rezsit, a kaját, a felkészítés költségeit a cég állja. Cserébe viszont sokszor igen kemény szerződéseket kötnek a fiatalokkal, ha befutott sztárokká válnak, egy ideig nemigen keresnek saját zsebre, a kiadó mindent lefölöz. Kivételek persze akadnak, de a K-pop-ipar hírhedt a kizsigerelő szerződéseiről. Az egyik legnagyobb ilyen botrány a legsikeresebb koreai banda, a TVXQ nevéhez fűződik, akikből kivált három tag, mert szégyenletesnek és igazságtalannak tartották a 13 évre kötött szerződésüket.

A legtöbb sztárgyárban az előadó csak előadó, a dalokat profi dalszerzők írják, sokszor külföldiek (népszerűek a svéd, angol és amerikai dalszerzők). Vannak kivételek, egyes kiadók preferálják az olyan gyakornokokat, akik maguk is képesek a dalszerzésre, ilyen például G-Dragon a Big Bangből, Csong Jonghva a CN Blue-ból vagy a legújabbak között a Block B fiúbanda, illetve az EvoL lánybanda, akik szintén maguk pengetik a nótáikat. Szólóelőadók között is egyre gyakoribbak az énekes-dalszerzők. 

Az EvoL "We are a bit different" című dalát az együttes két tagja, Jucy és Say írta.

A gyakornokoknak tehát keményen kell teljesíteniük ahhoz, hogy színpadra léphessenek, amit debütálásnak hívnak. Az előadó általában kiad egy videoklippel társított debütáló kislemezt, amit elkezd televíziós programokban népszerűsíteni, ezt promóciónak nevezik (kifejezetten a tévéműsoros szereplésekre vonatkozó kifejezés). Az újonc előadó (rookie) első színpadi fellépése a debut stage, ezt valamelyik nagy zenei tévéműsorban ejtik meg, mint az Mnet Countdown vagy az SBS Inkigayo. A promóciós időszak úgy egy hónapig tart, ez alatt minden tévé- és rádióműsorba igyekeznek eljutni, illetve természetesen az interneten is erőteljesen jelen lenni. A K-pop egyik kifejezett erőssége, hogy remekül használják a közösségi hálók nyújtotta lehetőségeket, a YouTube, a Facebook és társai sokat tettek azért, hogy a K-pop ma nem ismeretlen fogalom egyetlen országban sem a világon. 

Amikor az előadó utolsó alkalommal lép fel egy tévéműsorban, az adott album promóciója során, akkor ún. búcsúszínpadon lép fel (goodbye stage). Amikor a következő lemezét kezdi el promótálni, újra jönnek a  tévéshowk, ekkor már az első fellépés neve comeback stage, azaz "visszatérő színpad". Minden egyes új albumhoz tartozik egy comeback és egy goodbye stage, ezeket általában előre felveszik, és a kiadó honlapján lehet rájuk jelentkezni a rajongóknak. Az első X jelentkező lehet ott a felvételen.

A K-popban manapság nem divat nagylemezt készíteni, ritka. Sokkal inkább dívik a minialbum, ami valahol a kislemez és a középlemez között helyezkedik el. Előferdül, hogy a minialbum három dalt meg némi remixet tartalmaz csak, maximum 6-7 dalt. Az ok rendkívül egyszerű: a K-popban iszonyatos mennyiségű előadó verseng egymással, nincs idő full albumokat írni, a promóció úgyis egy hónapig tart (maximum kettőig), úgyis max. 2-3 videoklipet hoznak ki róla,   és fél évnél tovább úgysem lehet távol maradni a közönségtől, mert egyszerűen elfelejtenek. A trend az, hogy az együttes kihozza a minialbumot, promótál róla egy, maximum két dalt ("title track" - ami a K-popban NEM címadó dalt jelent, hanem a promótált dalt), utána valamikor tart egy koncertet, vagy ha szerencsés ázsiai, esetleg világkörüli turnét, majd pár hónap elteltével kihozzák a lemez újracsomagolt változatát (repackage album) egy új title trackkel, új videoklippel, némi extra dallal vagy remixszel és persze vadiúj képekkel meg extrákkal. Ezekhez jön még némi DVD a koncertfelvételekkel, és persze extrákkal. Gyakran több verzióban is kiadják ezeket, mindegyik verzióra más extrákkal készülnek, így biztosítva, hogy a fanatikus rajongók tutira mindet megvegyék. A digitális (online letölthető) és a fizikai albumokra is más extrákat tesznek, ugyanilyen megfontolásból.

Pár hónappal az újracsomagolt verzió után jöhet az új minialbum, új koncepcióval, új imidzzsel, új promócióval, és minden kezdődik előről. Pontosan emiatt a K-popban a daloknak rövid idő alatt kell teljesíteniük és nem tanyáznak hosszú hetekig a slágerlisták élén, kivételek persze akadnak, mint mondjuk Psy Gangnam Style-ja vagy IU You and I című dala, mindkettő öt hétig vezette a slágerlistákat. Ez már nagyon hosszú időnek számít. 

A sztárokat Koreában tehát valóban "készítik", azaz felkészítik. Megtanítják őket például arra, hogyan kezeljék a médiát, a paparazzókat, a rajongókat. Persze a sztárok többségét meg is tervezik, stylistok, tervezők és marketingesek hada dolgozik rajtuk, de nem mintha ez nyugaton amúgy másképp lenne (Lady Gaga se csak úgy véletlenül pottyant ide olyannak, amilyen és Madonna se mindent maga talál ki). Akadnak rendkívül erős egyéniségű sztárok is, akiket nem kell tervezni, mint mondjuk a kőkemény főnökként ismert, határozott elképzelésekkel rendelkező Rain vagy éppen a divatkaméleon G-Dragon, aki képes Párizsig utazni némi új ruciért. A K-pop azonban valóban már-már ipari mennyiségben ontja a sztárokat, akik a debütálásuk pillanatában (vagy már jóval előtte) hírességgé válnak.

Kérdés, hogy a mennyiség nem fog-e előbb-utóbb a minőség rovására menni, és hogy vajon még mennyi új sztárt tud elviselni az ágazat anélkül, hogy teljesen összeroppanna. Persze a legtöbb banda nem húzza pár évnél tovább, vagy nézeteltérések miatt oszlanak fel, vagy kiégnek, de még így is jóval több új előadó debütál egy évben, mint amennyi eltűnik a süllyesztőben.