Xiaolongimnida

Bár mindenki attól van elájulva, ahogy Psy bulizik (épp a napokban lett a fickó Guinness-rekorder, mint a legtöbb lájkot kapott YouTube-videó tulaja), de azért van még pár tehetséges fickó arrafelé, akik nagyon tudnak bulizni. Kezdődjön az őrület! - mondja nekünk G-Dragon, és ez a videó valóban őrületes. A zsírkrétához viszont semmi köze, a CRAYON esetünkben a "Crazy G-Dragon" rövidítése :) Elmés. És.... találó is.

Backstreet Boys? N'Sync? Take That? One Direction? Francokat!

A fiúegyüttesek korszaka fellendülőben van újra, lásd a One Direction sikereit, így jogos a kérdés, vajon melyik banda a legeslegjobb a világon? Töredelmesen bevallom, hogy tiniként az én falamon a Backstreet Boys lógott, a világ legtökéletesebb fiúkirakata azoban nem amerikai, de még csak nem is brit. Ühüm. Koreai. Az is mindjárt kiderül, miért.

Jöhetnek az ellenvélemények, hogy de hát a K-pop amcsi alapokra épül (blablabla), de az én véleményem az, hogy nem az számít, honnan veszed az ötletet, hanem hogy mihez kezdesz vele. Olyan nem létezik, hogy tabula rasa egyetlen művészetben sem, hiszen minden, amit tapasztalunk, látunk, hallunk, hatással van ránk. Meglehetősen nehéz olyasmit felmutatni, amit soha senki nem csinált előtte. Pláne manapság. Szóval részemről  az eredetiség fogalma azt jelenti, hogy veszed az ismertet és olyat alkotsz belőle, amitől kettéáll a néző füle. Na a K-pop pont ezt csinálja. Veszi a sztenderd angolszász fiúbanda imidzset és lök rajta kettőt, de piszkosul nagyot. Mondhatni kidobták a Boyband v2.1-et, míg az amcsik leragadtak az 1.0-ás verziónál.

Persze mindenütt vannak átlagosak meg átlag felettiek, és a K-pop sem kivétel. Én ugyan szigorúan Bigbang-párti vagyok (VIP Until Whenever), és hiszem, hogy jelenleg minden szempontból (zene, megújulási képesség, diverzitás, színpadi teljesítmény, ének, öltözködés) ők a legjobb banda, én is fejet hajtok az előtt a banda előtt, akiket "A" bandának tartanak Ázsiában. 

Ez az együttes pedig a Dongbangshinki (DBSK), japán nevükön Tohonshinki, kínai nevükön Tong Fang Xien Qi, azaz a TVXQ. 2003-ban alakultak az SM Entertainment fedele alatt, és nagyon hamar iszonyat népszerűek lettek. A formula: vegyél öt srácot, akik elképesztően jól tudnak énekelni (tényleg, és nem tátikáznak), csinosak (na jó, az ötből kettő csinos), eszméletlenül táncolnak és variáld meg úgy a dalokat, hogy mindegyik srác rendesen tudjon villogni. Badabumm! A legtöbb fiúbandával ellentétben, ahol van egy vagy két igazán jó énekes, a többi meg háttérvokál csak, meg kirakatnak van (khm, Super Junior & co.), a TVXQ mind az öt tagja nagyon jó énekes. Csak kapkodja az ember a fejét, hogy melyikük hangjától ájuljon el nyálcsorgatva. Persze nem árt az sem, ha a bandában van egy hipergyönyörű arcú gyerek, akiről nem tudod levenni a szemed. Dinamikusak, szenvedélyesek, tehetségesek és nagyon eltalálták a közös hangot. A zene sem rossz, bár személy szerint nincs tőlük annyira sok kedvencem, mint a Bigbangtől (akiknél azért az albumok dalainak 70%-a a "tekerjük vissza még 100-szor" kategóriába tartozik, és 30% csak a "hagyjuk, ez gáz"), de vannak kifejezetten nagyon ütős nótáik.

A TVXQ hatalmas sikert aratott, Japánt teljesen meghódították, gyakorlatilag több lemezük jelent meg a szigetországban, mint otthon. Összesen több mint 20 millió lemezt adtak el, ami nem semmi, ha belegondolunk, hogy Ázsiában nem sokat költenek eredeti albumokra és persze nincsenek olyan anyagi helyzetben sem, hogy annyit költhetnének rá, mint nyugaton teszik (értsd: torrent rulez). Kínában és Japánban is 50 ezres koncerttermeket töltöttek meg csordultig, többször is. A rajongói klubjuk, a Cassiopeia hivatalosan is a világ legnagyobb létszámú regisztrált tagsággal rendelkező rajongói klub volt. 

Miért beszélek múlt időben? Nos, 2010-ben a TVXQ három tagja úgy döntött, kiválik a bandából, miután nem tudtak megegyezni a kiadójukkal a szerződésükről. Történt ugyanis, hogy a srácok 13 évre írtak alá az SM-mel, és aztán rájöttek, hogy ez biza kicsit hosszú idő,pláne úgy, hogy gyakorlatilag egy fillért se látnak abból a töméntelen pénzből, amit kerestek a kiadónak. Pereltek. A per azóta is tart, a három srác új együttest alapított JYJ néven, a TVXQ meg két taggal duóként folytatja azóta is. Ez a TVXQ azonban már sem népszerűségében, sem minőségében nem a régi, ahogy a JYJ-nek sem sikerült túlszárnyalnia a régi felállás sikereit (mondjuk ebben közrejátszik az is, hogy a befolyásos kiadóóriás gyakorlatilag megtiltotta a tévécsatornáknak a JYJ felléptetését...). A tagok egy része külön is sikeres, a fantörpikus énekhangú Xiah Junsu szólóénekesként villog, musicalekben is, Hero Jaejoong és Micky Yoochun pedig sorozatokban hódítanak, méghozzá nem kevés sikerrel.

A TVXQ tehát abban a felállásban, ami olyan pokoli jó volt együtt, megszűnt létezni, így a dalokon csak nosztalgiázni lehet. Azokon viszont mindenképp érdemes. Jöjjön itt egy csokor nyáladzanivaló klip, a szerintem legütősebb nótáikkal. 

(Valaki pedig dobjon meg egy vizes törülközővel, mert Hero Jaejoong varázslata alá kerültem)

Mirotic. A jelenlegi kedvenc dalom. A videó táncverziója itt tekinthető meg. Abszolút addiktív.

Tonight - egy ballada mindig kiváló lehetőség az énektudás villogtatására. És hát van mivel villogniuk, hajaj!

Darkness Eyes - hogy lássuk, milyenek koncerten. Nincs tátika. Japán sikoltozó csaj annál több. A koreográfia behalás kreatív!

Wrong number - az egyik legjobb daluknak tartják. Bevallom, hogy az első 30-40 másodperc engem nem fogott meg, aztán... te jó ég, végtelenített szalagon is mehetne ez a dal, annyira piszok jó, főleg a vokál. Táncverzió klippje itt. Az MR removed verzió (digitálisan kiveszik a zenesávot a videóból, hogy lehessen hallani a vokált. Itt derül ki, hogy tátikáznak-e) itt ni.

Extra: a Wrong Number és a Mirotic élőben. (No tátika)

Mi számít szépnek? A szépség minden korban és kultúrában mást jelentett mindig is, ami szép lehet egy amerikainak, az nem feltétlenül szép egy svédnek, és ami az ókorban szépnek számított, nem feltétlenül számít annak manapság. A jelenlegi ázsiai populáris szépségideál, mint oly sok minden a popkultúrában, Koreából ered, de máshol is megvetette a lábát. Ez az olccsang vagy más betűzéssel eoljjang vagy ulzzang, ami szó szerint azt jelenti: csinos pofi. Az olccsangok gyakorlatilag az élő porcelánbabák: hatalmas szem, tökéletes bőr, babaszerű arc. Az internetnek köszönhetik a megjelenésüket, ahol több olccsangversenyt is rendeznek, ma már nem csak ázsiai résztvevőkkel. Persze az olccsangok fényképeinek többsége photoshop, de léteznek valódi olccsangok, és köztük nem kevés a férfi sem!

Hatalmas szemek és babaarc: egy tökéletes olccsang. fanpop.com

Az olccsangok közül többen is szupersztárokká váltak, akár színészi, akár énekesi karriert befutva. 

Híres olccsangok:

Ku Hara a Kara együttesből

Kim Thehi színésznő

Ku Hjeszon színésznő

Kim Hjondzsung énekes

Jaejoong, a JYJ együttesből

Lee Joon, az MBLAQ együttesből

Azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdjünk tanulni Koreától. Nem csak gazdasági téren, hogy hogy tudott egy ország pár évtized alatt a béka feneke alól a legdinamikusabban fejlődő gazdaságok közé avanzsálni, de a szórakoztatóipar terén is van mit tanulni tőlük. A K-pop-ipar egy veszettül jól felépített kis iparágazat, ami egyáltalán nem követi a nyugati trendeket a működése terén. Talán éppen emiatt olyan pokoli sikeres.

Kezdjük az elején: hogy lesz valakiből sztár? Minálunk Kozsóval vagy SP-vel, vagy urambocsá' Győzikével kell lepaktálni hozzá, nyugaton meg beküldözgeted a demódat a kiadóknak, vagy véletlenül rád akadnak YouTube-on, esetleg háttértáncosból lépsz elő világsztárrá. (Meg persze ott vannak a tehetségkutatók is.) Általában van egy menedzsered (vagy menedzsmentcéggel szerződésed), aki lezsírozza neked a lemezszerződést valamelyik nagy kiadóval. Nos, Koreában mindez incuripincurit másképp működik.

A K-popban  a menedzsmentcég és a kiadó egy és ugyanaz. Remekbeszabott, egyedülálló rendszert építettek ki, amit sokan csak "sztárgyárnak" hívnak. Van benne valami, bár én úgy gondolom, hogy a futószalagon gyártás kicsit erős kifejezés, hiszen azért nem arról van szó, hogy berángatják Akármelyik Józsikát az utcáról és hiphopp lesz belőle szupersztár.    

A YG Entertainment épülete

A kiadók közül a három legnagyobb az S.M., a YG és a JYP, nekik vannak a legnagyobb sztárjaik (értsd: ők keresik a legtöbb lóvét). A kiadók minden évben kiírnak válogatókat (audition), amire szabadon jelentkezhet bárki (hát, harmincon túli kövér palik és csúnya nők némileg kevés eséllyel...). Általában fiatalokat keresnek, lehetőleg 14 és 22 közöttieket. Ha a meghallgatás sikeres volt, megkezdődik a gyakornoki (trainee) élet. Régebben, amikor a K-pop még nem volt ilyen gyors léptékű, a gyakornokság sokszor akár 5-6 éves kemény felkészülést is jelentett. Ma már 1-2 év vagy még kevesebb a gyakornoki idő. A gyakornokoknak mindenféle speckó órára kell járniuk, mint a tánc, az ének, a beszédgyakorlat, a színpadi mozgás és az idegen nyelv, ami általában angol, kínai és japán. Kőkemény ám az órarend, előfordul, hogy a gyakornokok akár egész nap megállás nélkül táncolnak, (szó szerint) orrvérzésig hajtják őket. Aki nem bírja a terhelést és az érzelmi nyomást, az kirostálódik. 

A gyakornokoknak gyakran kell egymással versenyezniük, különféle feladatokat megoldaniuk, ahol például a  kreativitásukat vagy a gyors megoldóképességüket tesztelik. Ha konkrét együtteshez válogatnak gyakornokat, előfordul, hogy a felkészülési időszakot valóságshow-jelleggel felveszik és a tévében leadják. 

Részlet a Big Bang összeválogatásáról készült dokumentumfilmből: a két csapatra osztott gyakornokoknak saját készítésű tánckoreográfiával egymás ellen kell versenyezniük. A kiadó elnöke személyesen dönt a sorsukról.

A gyakornokok a kiadó már befutott előadóitól is tanulnak. A kiadó úgynevezett kollégiumot tart fenn a gyakornokok számára, ez gyakorlatilag apartmanházat jelent, ahol meghatározott számú gyakornok lakik egy lakásban. A rezsit, a kaját, a felkészítés költségeit a cég állja. Cserébe viszont sokszor igen kemény szerződéseket kötnek a fiatalokkal, ha befutott sztárokká válnak, egy ideig nemigen keresnek saját zsebre, a kiadó mindent lefölöz. Kivételek persze akadnak, de a K-pop-ipar hírhedt a kizsigerelő szerződéseiről. Az egyik legnagyobb ilyen botrány a legsikeresebb koreai banda, a TVXQ nevéhez fűződik, akikből kivált három tag, mert szégyenletesnek és igazságtalannak tartották a 13 évre kötött szerződésüket.

A legtöbb sztárgyárban az előadó csak előadó, a dalokat profi dalszerzők írják, sokszor külföldiek (népszerűek a svéd, angol és amerikai dalszerzők). Vannak kivételek, egyes kiadók preferálják az olyan gyakornokokat, akik maguk is képesek a dalszerzésre, ilyen például G-Dragon a Big Bangből, Csong Jonghva a CN Blue-ból vagy a legújabbak között a Block B fiúbanda, illetve az EvoL lánybanda, akik szintén maguk pengetik a nótáikat. Szólóelőadók között is egyre gyakoribbak az énekes-dalszerzők. 

Az EvoL "We are a bit different" című dalát az együttes két tagja, Jucy és Say írta.

A gyakornokoknak tehát keményen kell teljesíteniük ahhoz, hogy színpadra léphessenek, amit debütálásnak hívnak. Az előadó általában kiad egy videoklippel társított debütáló kislemezt, amit elkezd televíziós programokban népszerűsíteni, ezt promóciónak nevezik (kifejezetten a tévéműsoros szereplésekre vonatkozó kifejezés). Az újonc előadó (rookie) első színpadi fellépése a debut stage, ezt valamelyik nagy zenei tévéműsorban ejtik meg, mint az Mnet Countdown vagy az SBS Inkigayo. A promóciós időszak úgy egy hónapig tart, ez alatt minden tévé- és rádióműsorba igyekeznek eljutni, illetve természetesen az interneten is erőteljesen jelen lenni. A K-pop egyik kifejezett erőssége, hogy remekül használják a közösségi hálók nyújtotta lehetőségeket, a YouTube, a Facebook és társai sokat tettek azért, hogy a K-pop ma nem ismeretlen fogalom egyetlen országban sem a világon. 

Amikor az előadó utolsó alkalommal lép fel egy tévéműsorban, az adott album promóciója során, akkor ún. búcsúszínpadon lép fel (goodbye stage). Amikor a következő lemezét kezdi el promótálni, újra jönnek a  tévéshowk, ekkor már az első fellépés neve comeback stage, azaz "visszatérő színpad". Minden egyes új albumhoz tartozik egy comeback és egy goodbye stage, ezeket általában előre felveszik, és a kiadó honlapján lehet rájuk jelentkezni a rajongóknak. Az első X jelentkező lehet ott a felvételen.

A K-popban manapság nem divat nagylemezt készíteni, ritka. Sokkal inkább dívik a minialbum, ami valahol a kislemez és a középlemez között helyezkedik el. Előferdül, hogy a minialbum három dalt meg némi remixet tartalmaz csak, maximum 6-7 dalt. Az ok rendkívül egyszerű: a K-popban iszonyatos mennyiségű előadó verseng egymással, nincs idő full albumokat írni, a promóció úgyis egy hónapig tart (maximum kettőig), úgyis max. 2-3 videoklipet hoznak ki róla,   és fél évnél tovább úgysem lehet távol maradni a közönségtől, mert egyszerűen elfelejtenek. A trend az, hogy az együttes kihozza a minialbumot, promótál róla egy, maximum két dalt ("title track" - ami a K-popban NEM címadó dalt jelent, hanem a promótált dalt), utána valamikor tart egy koncertet, vagy ha szerencsés ázsiai, esetleg világkörüli turnét, majd pár hónap elteltével kihozzák a lemez újracsomagolt változatát (repackage album) egy új title trackkel, új videoklippel, némi extra dallal vagy remixszel és persze vadiúj képekkel meg extrákkal. Ezekhez jön még némi DVD a koncertfelvételekkel, és persze extrákkal. Gyakran több verzióban is kiadják ezeket, mindegyik verzióra más extrákkal készülnek, így biztosítva, hogy a fanatikus rajongók tutira mindet megvegyék. A digitális (online letölthető) és a fizikai albumokra is más extrákat tesznek, ugyanilyen megfontolásból.

Pár hónappal az újracsomagolt verzió után jöhet az új minialbum, új koncepcióval, új imidzzsel, új promócióval, és minden kezdődik előről. Pontosan emiatt a K-popban a daloknak rövid idő alatt kell teljesíteniük és nem tanyáznak hosszú hetekig a slágerlisták élén, kivételek persze akadnak, mint mondjuk Psy Gangnam Style-ja vagy IU You and I című dala, mindkettő öt hétig vezette a slágerlistákat. Ez már nagyon hosszú időnek számít. 

A sztárokat Koreában tehát valóban "készítik", azaz felkészítik. Megtanítják őket például arra, hogyan kezeljék a médiát, a paparazzókat, a rajongókat. Persze a sztárok többségét meg is tervezik, stylistok, tervezők és marketingesek hada dolgozik rajtuk, de nem mintha ez nyugaton amúgy másképp lenne (Lady Gaga se csak úgy véletlenül pottyant ide olyannak, amilyen és Madonna se mindent maga talál ki). Akadnak rendkívül erős egyéniségű sztárok is, akiket nem kell tervezni, mint mondjuk a kőkemény főnökként ismert, határozott elképzelésekkel rendelkező Rain vagy éppen a divatkaméleon G-Dragon, aki képes Párizsig utazni némi új ruciért. A K-pop azonban valóban már-már ipari mennyiségben ontja a sztárokat, akik a debütálásuk pillanatában (vagy már jóval előtte) hírességgé válnak.

Kérdés, hogy a mennyiség nem fog-e előbb-utóbb a minőség rovására menni, és hogy vajon még mennyi új sztárt tud elviselni az ágazat anélkül, hogy teljesen összeroppanna. Persze a legtöbb banda nem húzza pár évnél tovább, vagy nézeteltérések miatt oszlanak fel, vagy kiégnek, de még így is jóval több új előadó debütál egy évben, mint amennyi eltűnik a süllyesztőben.

Képzeljük el, hogy egész életünkben, gyerekkorunk óta keményen dolgozunk napi 14-15 órákat, arról álmodozva, hogy egy nap sztárok leszünk, aztán ez be is következik, mi meg egy elegáns mozdulattal lehúzzuk a karrierünket - meg magunkat - a toálettben. Nos, Thaiföld egyik legnagyobb sztárja, Tony Jaa pontosan ezt csinálta.

Tony Jaa akkor lett híres, amikor 2003-ban bemutatták az Ong Bak című filmet, ami gyakorlatilag mára már kultuszfilmnek számít. A világ szájtátva bámulta a vékony és nem túl jóképű csávót, amint falakra szalad fel, éles tárgyakon és mozgó járműveken ugrik át játszi könnyedséggel és piszokgyors, piszokpontos mozdulatokkal gyepál el bárkit, aki az útjába kerül. Itt jegyzem meg, hogy aki nem látta az Ong Bakot, azonnal szerezze be, ez egy kihagyhatatlan alkotás minden harcművészetek iránt rajongónak, meg azoknak is, akik igazi jó bunyót akarnak látni.

A film egyébként nem egy nagy vasziszdasz, mármint filmművészetileg. A cselekmény sablonos, egyenesen unalmas, máshol meg WTF-szinten röhejes, a színészi játék pocsék, az a csaj meg iszonyúan idegesítő hangon sipákol benne. Mindezek ellenére mégis újra meg újra megnézi az ember, mert valami pokoli jók a verekedések. Jaa-t nem emelgetik huzalokon, nincsenek drága CGI-trükkök, de még kameratrükkök se. Védőfelszerelés persze van, időnként látszik, hogy a srácok ki vannak bélelve, de hát muszáj, mert Jaa akkorákat üt, rúg, könyököl és repül, hogy ember legyen a talpán, aki csonttörés nélkül megússza, ha nincs rajta védőfelszerelés. Jó nagyokat dobott a film a thai boksz, azaz a muay thai népszerűségén (többek között magam is az Ong Bak miatt kezdtem el tanulni). Az Ong Bak után Tony Jaa-t a következő Bruce Lee-ként kezdték el emlegetni igen jelentős emberek, és hamarosan jött is a folytatás, a magyarul igen idióta címet viselő A sárkány bosszúja, eredeti címén Tom Yum Goong, amiben egy fia sárkány sincs, elefánt viszont több is akad. Lényeg a lényeg, Tony Jaa félelmetesen népszerű lett, és ez lett a veszte.

Kezdjük ott, hogy Jaa kaszkadőr, egész életében az volt, gyerekkora óta erre képezték ki. Gimnasztikát és atlétikát tanult, meg thai bokszot mellette. A filmre négy évig gyakoroltak, napi nyolc órában. A kemény munka gyümölcse a hírnév és a pénz mellett még valami lett: megnövekedett egó. Tony Jaa két sikeres film forgatása utána elkezdte úgy vélni, hogy ha a bunyóhoz ért, akkor a bunyós film rendezéséhez is. Ööö.

Sajnos senki értelmes nem akadt, aki lebeszélje erről az ötletéről, így aztán a legnagyobb thai filmstúdió a Sahamongkol áldásával Jaa megírta az Ong Bak 2. forgatókönyvét és feltett szándéka volt a rendezői székbe is beletelepedni. Mit ad isten, Tony Jaa életében nem állt a kamera másik oldalán, lila gőze se volt, hogy kell filmet forgatni. Túlköltekezte magát az óriás díszletekkel és a betanított elfántcsordákkal, és úgy elhúzta a forgatást, mint a rétestésztát. Amikor szorult a hurok a nyaka körül, egyik napról a másikra lába kélt a rendező-főszereplőnek, hetekig hiába keresték, aztán csak előkerült, állítólag a dzsungelben meditált. A nemzeti tévében síró-pityogó bocsánatkérő műsora után a Sahamongkol Jaa mesterét, Phanna Ritthikrajt ültette a rendezői székbe és kettészelték az óriás méretűre dagadt filmet, így lett belőle Ong Bak 2. és Ong Bak 3. Egyik rosszabb, mint a másik. A történet totálisan követhetetlen, és a második rész még csak-csak elmegy, a harmadikban már gyakorlatilag nem tudni, ki kivel van és miért, és többet látni verekedni a gonosz ellenfelet, mint a főhőst, aki inkább meditálgat, viszont nem beszél. Egyszóval katasztrófa. 

Úgy tűnik, erre Tony is ráeszmélt, mert a film bemutatója után nem sokkal kopaszra beretválta a fejét és felcsapott buddhista szerzetesnek. Pár hónapnyi elmélkedés után tavaly újra felbukkant és elkezdte forgatni a Tom Yum Goong 2-t, a Sahamongkol fiatal üdvöskéjével, a nem csak dögös de pofátlanul ügyes harcművésznő Janin Viszmitanandával. A filmről azóta csak annyi hírünk van, hogy forgatják. Még mindig. Meg hogy Tony Jaa idén májusban elvette a szemmel láthatóan várandós barátnőjét. A Sahamongkol weboldala mélyen hallgat a filmmel kapcsolatban, se egy teaser, se semmi. A keleti harcművészeti filmek szakértői a fejüket vakarják, és úgy vélik, Jaa-nak már nem nagyon sikerülhet megfoltozgatnia a renoméját az Ong Bak 2-3 skandalluma után, ráadásul lassan ki is öregszik az akrobatamutatványokból, hisz  idén töltötte a 36. életévét. Több nyugati ajánlatot is visszautasított nagyravágyásában, csak hogy rendezhessen, és alaposan belebukott a projektbe. Új filmjéről két éve semmit sem tudni, ráadásul most családos is lesz, ami egészen bizonyosan vissza fogja fogni a teljesítményét, hisz melyik kisgyerekes apa akarná halára törni magát egy alanatúr (értsd: trükkök nélküli) bunyós mozi kedvéért? 

Én reménykedem benne, hogy Tony magára talál, de a józan ész azt súgja, nincs sok remény arra, hogy újra a régi fényében tündököljön. Pedig kár érte, hiszen pokolian tehetséges akrobata és harcművész (színésznek ugyan elég pocsék, de hát nem a variált arcjáték miatt nézünk bunyós filmeket...).  Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az Ong Bak "így készült"-összeállítása, amiben tisztán látszik, hogy a bunyók valódiak és tényleg Tony röpköd ott méteres magasságokban és szaltózik, de kegyetlenül. 

És a végére egy kis ízelítő Tony Jaa akrobatikus képességeiből, élő felvételen egy tévéshowban: