Xiaolongimnida

(Avagy annak a története, hogy miért nem hallgatok már nyugati popot egyáltalán.)

Olvastam nemrég egy tanulmányt, ami szerint a koreai hullám időszaki jelenség, és amúgy is csak Ázsiában féktelen, Európában és Amerikában úgysem veti meg a lábát soha, és amúgy is, a K-pop az csak amcsi utánzat. Röhöghetnékem támadt. Aki az ominózus tanulmányt írta még biztos életében nem látott K-pop-rajongót közvetlen közelről, de K-pop-dalt se nagyon.

Épp tegnap került kezembe a hír, hogy a Big Bang kénytelen volt második koncertdátumot hozzácsapni a londoni turnéállomásához, mert a 12 500 férőhelyes Wembley Arénában tartandó decemberi koncertjükre az online vásárlás megnyitását követő kettő percen belül az összes jegy elkelt. Tanúsítom, én úgy az ötödik percben próbáltam megnyitni a Ticketmaster oldalát, be volt fagyva mint a Bajkál télen. Nem ők az első koreai banda, akik tizenezres koncerttermeket töltenek meg Európában és Amerikában, és nem is az utolsó. Teszem hozzá, hogy a Big Bang idei világ körüli turnéja jelenleg 45 koncertből áll, és még nincs is az összes helyszín kihírdetve. Most tartanak cirka félmillió nézőnél... Összehasonlításképp, Lady Gaga Monster Ball turnéja 70 állomáson másfél millió nézőt vonzott. És Gaga mennyivel ismertebb világszerte, nem?

A Big Bang élőben, a szöüli koncertjükön, 14 ezer néző előtt

Szépen, csendben, fű alatt, feltűnés nélkül, a K-pop lassan átveszi a hatalmat Ázsián kívül is, és nem kell nekik hozzá mainstream media, Viva TV vagy rádiós lejátszási lista, a YouTube és a Facebook pont elég hozzá. Az őrület mindenütt ott van, lehet, hogy nem tudsz róla, de egész biztos, hogy valaki a környezetedben, akiről talán nem is sejtenéd, K-pop-rajongó. Talán épp a szomszéd gyerek, a szőke csaj bioszórán vagy a buszmegállóban önfeledten ritmusra topogó csávó, vagy éppen a metrón melletted ülő középkorú nő. A K-pop, akár egy vírus, rendkívül gyorsan és hatékonyan fertőz. Ellenszere nincs. Harcolni ellene értelmetlen és hiábavaló, úgyis ő nyer, előbb-utóbb.

Olyan ez, mint egy hatékony agymosás, ha egyszer belekóstolsz, nincs visszaút, lemondasz Gagáról, otthagyod a fenébe Madonnát, kidobod a Kanye West cédéidet és az mp3-asod megtelik koreai nyelvű dalokkal. (És tudom, hogy most sokan bólogatnak egyetértően. A hitetlenkedők meg majd úgyis rájönnek idővel.)

Lépésenként történik ez, beszippant, mint egy örvény, elnyel, akár egy fekete lyuk, és soha többé nem kívánsz már visszatérni a régi énedhez. Egyik nap takarítom az mp3-lejátszómat, túl sok volt rajta a dal, gondoltam kitörlöm, amiket ritkán vagy egyáltalán nem hallgatok. Hopp, repültek a török nóták, azon vettem észre magam, hogy kukában landolnak az imádott Jay Chou dalaim is, és az a tucatnyi amerikai, akiket ritkán hallgatni szoktam, mind eltűntek a süllyesztőben... Elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért is van ez? Miért nem kívánok többé mást hallgatni? Miért nem jó nekem Gaga? Hová tűnt az életemből Tarkan? Alekszandr Malinyin? A Queen? Ákos? Mind szerettem őket, szeretem ma is, mégsem akarom hallgatni a dalaikat. Mi történik velem?

Az a helyzet, hogy a K-pop egy óriás szivacs. A dalok remekbe szabott pop-rock-r&B-rap keverékek, szintetizálják mindazt, ami a nyugati pop-rockban nagyon jó, és mindezt megcsavarják, megkavarják, felfűszerezik és olyan ínycsiklandóan tálalják, hogy rá sem hederítesz már az eredeti összetevőkre, a feltálalt kaját akarod, újra meg újra, mert mindig más, mindig új, ezer színű, érzésű és hangulatú. Olyan, mintha fognák Michael Jacksont, Lady Gagát, Chert és Eminemet és egybe gyúrnák, valami tök mássá, ami sokkal jobb, mint az eredeti önmagában volt. Felszínes? Hát persze. Érdekel? Csöppet sem. Ha az élet értelmét akarom keresni, nem popdalokat fogok hallgatni. Szórakoztat, jó érzés, leköt? Nanáhogy. Olyan, mintha a K-pop termelné az endorfint, és egy idő után egyszerűen függővé válsz tőle: kell! Még! 

És tehetségesek ám ezek a gyerekek. Ott vannak a toppon, tudnak énekelni, táncolni és azt adják, amire vágysz. Bármivé akarod alakítani őket, azzá válnak. Veszélyes drog ez ám, hisz lehetetlen leszokni arról, hogy azt kapod, amiről mindig is álmodtál. A K-pop, sokkal inkább mint az amerikai, a rajongók kielégítéséről szól. Bármit megtesznek érted. Cserébe pedig a rajongók is bámit megtesznek a K-pop-idolokért. Ott a rajongásnak kultusza van, egy K-popper nem egy átlagos rajongó, a K-popper egy klán tagja, ahol hierarchia van, szabályok, rendszer és őrület. Csak meg kell hallgatni, mit művelnek a rajongók egy koncerten, ilyet nem látsz Európában... Elképesztő hátborzongató érzés nézni is, nem hogy élőben átélni, amikor tízezer ember egyetlen hangba összeolvadva, a koncert meghatározott elemeinél az előadó nevét vagy a dalszöveg részletét kántálják, mint egy ősi vallás templomában a szent varázslatot. Félelmetes, libabőrözős érzés lehet ez az előadónak is. Összehangoltan, összekovácsolva működik együtt több ezer ember, akik nem ismerik egymást, mégis eggyé válnak a zene, az előadó hatására.

A TVXQ rajongói tábora a Mirotic-ot énekli teljes hangerővel, még a koncert kezdete előtt.

Értem én, hogy az egész egy nagy amerikai mishmash, és a legtöbb K-pop-dalt amcsik meg európaiak írják a koreaiaknak, basszuskulcs, mégis jobb a végeredmény! Valahogy a koreai előadók másképp nyúlnak a dalhoz. Lenyűgözik azokat a nyugati dalszerzőket is, akik velük dolgoznak, ott van például a Sony Music producere, Bruce Automatic, aki Xiah Junsunak írt dalt, és totálisan megfertőzte a K-pop-láz. Ódákat zengett arról, hogy milyen földön járó ember ez a koreai szupersztár, milyen profi, és milyen elképesztően jó énekes, és most már azt tervezgeti, hogy más K-pop-előadókkal is akar dolgozni, mert a K-pop-rajongók nem csak az idolokat szeretik, de a producereket is sztárként kezelik. Miután megírta Junsunak az Uncommitted-et, Automaticot elárasztották a rajongók üzenetekkel, köszönő videókkal, rajongói klubja alakult (A producernek!). Nálunk legtöbbször senkit nem érdekel, ki írta a dalt, ki volt a producer. A K-popban ez is másképp működik. Ha jót teszel a sztárommal, a barátom vagy és szeretlek. Ha rosszat teszel neki, millió rajongó haragját vívod ki - de szó szerint. 

A JYJ Amerikában az angol nyelvű albumuk felvételei közben. Junsu és Jaejoong nem beszélték a nyelvet, így megharcoltak a dalszöveggel, de végül győztek.

Aztán ott vannak a videók, amik ellenállhatatlanok. Legtöbbször értelmetlenek és WTF-momentumokkal zsúfoltak, mégis újra meg újra megnéznéd őket. Meg újra. Meg másnap is. Még ha elsőre nem is tetszik, rád ragad, beleolvadsz és azon kapod magad, hogy "á, nem is tetszik ez a videó... de akkor miért nézem már huszadjára??"

A nuna*-momentum: tudod, hogy szinte még gyerekek, mégsem tudod róluk levenni a szemed.

Csak hogy a fiúk se unatkozzanak. Az egyik olyan dal, ami "rám nőtt" az utóbbi időben, főképp a refrén miatt: br-br-bring the boys out!

Na és énekelni is tudnak ezek a koreaiak ám. Több olyan énekesük is van, akik előtt nyugaton is leemelnék a kalapot, ha ismernék őket.

Ailee, aki Beyonce 'Halo' c. dalával nyerte meg magának a zsűriket, aztán a saját dalai is őrülten jók lettek.

Xiah Junsu, a musicalek hercege, akinek hangjától egy jéghegy is elolvad. No meg a fenékrázásától is, ő Ázsia koronázatlan legszebb feneke. Nem viccelek.

Na és aztán ott vannak a live performanszok, amik nagyon fontosak a K-popban. Olyan, de olyan showt rittyentenek össze, hogy Lady Gaga szégyenében elbújdokol falu végére pityeregni.  
Fontos az összehatás, így az élő fellépéseken is nagy a hangsúly. Mindegy, hogy 3000-es vagy 50 ezres teremben lépnek fel, a K-pop-koncertek pokoli jó bulik.

TVXQ: Bolero, élőben a Tokyo Dome-ban, 55 000 rajongó előtt. Nuku playback!

G-Dragon és Taeyang a 'Lies' és 'Korean Dream' c. dalokat adják elő az SBS Music Festivalon

A 2NE1 - vitán felül a legjobb jelenlegi lánybanda - a YG Family koncerten Japánban. A YG Entertainment aztán tudja, hogy kell libabőrözős koncertintrót készíteni! Ebbe a családba tartozik a Bigbang, Seven, Psy és Tablo is. 

Ugyan ki tudná überelni a tánckirály Raint, ha szexi csípőmozgásról van szó? Az a rúdtánc (ühüm, és főműsoridőben) megér egy misét. Na meg az egyik színésznő hosszan mutatott "nyamm, hazavinnélek" arckifejezése is.

A K-pop szerves részei a különféle showműsorok, zenei műsorok, talkshowk és reality showk, amik mind-mind-mind mélyebbre nyomnak az isteni bugyorban, és segítenek fenntartani, megújítani és terjeszteni az őrületet. A koreai tévéshowk bombasztikusak. Úgy vannak megtervezve, hogy egy másodpercig se legyenek uncsik, és a maximumot hozzák ki a K-pop-idolokból, minden oldalukat megmutatva, a cukitól a szendén át a szexi dögig. És ők mindent bevállalnak, a táncpárbajtól a zongorapárbajon át a piszkos munkákig, mint a reality real time favágás, a sztárolimpia, a futkorászás hülye jelmezekben, idióta dalok éneklése, akadályversenyes baromságok és fizikai megaláztatás. Beengednek a hálószobájukba, megmutatják milyenek, ha nincs rajtuk smink (míg az amcsi sztárok ezt rejtegetni próbálják...), ha kócosak és kialvatlanok, képesek gyerekre vigyázni vagy "összeházasodni" egy show kedvéért, kibeszélik magukat és egymást, és ezzel bizony kiirthatatlanul bevésik magukat az ember lelkébe. Éjszakákat tölt el egy K-pop-rajongó azzal, hogy a kedvencei feliratozott showműsorait bámulja vihogva, röhögve, ugrálva, tapsikolva (igen, a 30 fölöttiek is...), és külön komoly csapatok dolgoznak azon, hogy ezek a showműsorok a világ minden nyelvére, de legalábbis angolra le legyenek fordítva.

Az MBLAQ táncpárbaja egy showműsorban

Az interjúk sem a megszokott fapofás-kérdezgetősek. Itt például gyakorlatilag elszabadul a nevetőgörcs. 

Az egyik legnépszerűbb talkshow, a Strong Heart, ahol a sztárok magukról és a többiekről is lerántják a leplet. Kínos szituk sorát alkotva. Fetrengős-röhögős az egész műsor.

Édesen idióta feladatok: a TVXQ feladata, hogy három szóban leírja Xiah nevetését. Persze ezt sem ússzuk meg fetregés nélkül. Szó szerint.

Mi mindent meg nem tesz egy éhes fiúbanda némi grillhúsért... 

És ha mindez nem lenne elég, sorozatokban is bolondítják a rajongókat a K-pop-sztárok, így aztán végképp bekerülnek a mindennapjaikba. 

És ha tényleg őszintén végignézted az összes itt felvonultatott videót, és mégsem kaptál kedvet a K-pophoz, akkor metalrocker vagy. :)

Üdv a klubban! Annyong! 

* nuna: a koreai kultúrában a fiú nővére, a K-popban a nuna-rajongók a fiatal idolsztárok idősebb, huszon-harmincéves rajongói

A mai sorozatajánló egy tajvani műremek, mely életem első ázsiai sorozata volt, és hát eléggé valószínűleg ez indított el engem a sorozatnézés lejtőjén, no meg a fansubolás útján is. Imádnivaló, körömlerágós, vicces és kihagyhatatlan - és sokkal, de sokkal jobb, mint a koreai változat (Kim Hyunjoong, bocsáss meg, bármilyen szép is vagy, színészileg Joe Cheng kislábujjának nyomába sem érsz, sajnos...)

 IT STARTED WITH A KISS

A történet:

A földkerekség valószínűleg valaha élt legbutább, legidegesítőbb és legszeleburdibb kiscsaja, Xiang Qin reménytelenül szerelmes az iskola IQ-bajnok szépfiújába, a rideg, hideg és kiállhatatlanul bunkó Zhi Shuba. Három év távolról rajongás után Xiang Qin összeszedi a bátorságát és levelet ír szívszerelmének, amit - esze annyi lévén, mint egy fél tyúknak - az iskola szeme láttára nyújt át a fiúnak, aki magasról letojja, a levelet meg megkaparintja a többi diák és persze Xiang Qin iskolaszerte nevetség tárgyává válik. Ha mindez nem lenne épp elég megaláztatásnak, az apja által saját kezűleg épített házuk egy kettes erejű földrengéstől porig omlik és Xiang Qin a papájával együtt fedél nélkül marad. Mit tesz isten, apu régi osztálytársa felkarolja őket - ám ekkor jön a fejbebumm: a gazdag jóakaró nem más, mint Zhi Shu apja! A sárga földig lealázott Xiang Qin tehát beköltözik Zhi Shuék házába, ahol aztán fenekestül felforgatja a család életét, olyan szinten, hogy Zhi Shu teljesen kifordul önmagából: a kiscsaj kiborítja, feldühíti, megőrjíti és úgy ánblokk szétzilálja a precízen összepakolt kis zseniéletét, és az eddig nulla érzelmi szinten döglött halként vegetáló kis Einstein rádöbben, hogy vannak neki érzései is... Az élet azonban korántsem egyszerű, Zhi Shura ugyanis a suli legszebb lánya pályázik, aki ráadásul még okos is, miközben Xiang Qin sarkában meg ott lohol az idiótábbnál is idiótább, de őrülten imádnivaló, a lányhoz hasonlóan agyilag nulla izompacsirta Ah Jin. Te jó ég, hogy ebből mekkora káosz lesz!

Főbb szerepekben:

Ariel Lin, mint Xiang Qin

A karakter:

Xiang Qin butuska libuska, a szeleburdi, előbb cselekszem, aztán (se) gondolkodom fajtából, aki kétballábas, és semmit, de semmit nem tud. Főzőtudománya gyakorlatilag az életveszélyes kategória és mindehhez iszonyúan idegesítő szokásai is vannak. Viszont tiszta lelkű, aranyos és őszintén jót akar, minden hibája és szeleburdisága ellenére is egy hihetetlenül imádni való karakter, akinek a bénaságain eszméletlen jókat lehet röhögni. A sorozat fő komédiaforrása.

A színész:

Ariel Lin az arckifejezések és érzelmek elképesztő széles skálájával ruházza fel Xiang Qint és hihetetlenül szerethetővé teszi. Az egyik legjobb ázsiai színésznő, szerintem. Pokoli jól hozza a butuska, csúnyácska libuskát, rendkívül hihető szinte minden jelenetben, miközben valójában egy nagyon szép nőről van szó. 

Ariel Lin a sorozaban .... és egyébként

Joe Cheng, mint Zhi Shu

A karakter:

200-as IQ-jú, magas, jóképű, a suli bálványa, aki egyébként megfontolt, kimért, csendes és magába zárkózó. Mindenkivel hideg, a saját szüleivel is, amiről kiderül, hogy gyerekkori trauma okozta. Élcelődő, sarkos megjegyzéseivel mindenkit meg tud bántani, és kedvenc célpontja a számára idegesítő és a költözés után még teherré is váló Xiang Qin, akit minden elképzelhető módon megaláz és kifiguráz. Saját érzéseivel is nehezen bírkózik meg, olyannyira, hogy az csaknem tragédiához vezet.

A színész:

Joe Chengnek ez volt az első igazi sorozata, a magas, vékony srác korábban modellkedett. Bár korántsem olyan jó színész, mint partnernője, remekül kiegészítik egymást Ariellel és érződik a játékán, hogy néhány rész után nagyon belejött a szerepbe. Eleinte nem tetszett, mint pasi, azt gondoltam, hogy szebb fiút is rakhattak volna a sorozatba, hiszen Zhi Shuról állandó jelleggel áradoznak, hogy mennyire szép, és visszatérő vonulat a sorozatban, hogy miiiiiinden nő fülig bele van zúgva. Aztán pár rész elteltével Joe Chengnek sikerült teljesen a hatalma alá kerítenie. Ó igen, ez a pasi egy ász! 

Jiro Wang mint Ah Jin

A karakter: 

Bolondos, szeleburdi és Xiang Qinhoz haosnlóan nem túl okos, de óriási szíve van és nagyon akar. Fülig szerelmes Xiang Qinba, a lány viszont csak Zhi Shut látja. Bármit megtenne a lányért, de tényleg bármit. Ő is a komikum egyik nagy forrása a sorozatban.

A színész:

Jiro Wang a Fahrenheit nevű tajvani fiúbanda énekese, aki utóbbi időben szólóban is nyomul. A karaktert nagyon szerethetővé teszi, és jól is alakít, igaz meglehetősen eltúlozza az érzelmeket, amitől persze még komikusabb és még szerethetőbb a figura. A hülye frizurája miatt annyira nem jön le, de Jiro Wang egy nagyon dögös pasi.

A barátnők:

Ez egy igen sokszereplős dráma, így nem maradhatnak ki a félig főszereplő mellékszereplők sem. Candice Liu mint Liu Nong és Petty Yang mint Chun Mei, Xiang Qin életre-halálra legjobb barátnői, akik cserfesek és jó szándékúak, de sokszor keresztülhúzzák a leányzó számításait a maguk gondolkodásmódjával.  

A szülők

Fontos szerepet kapnak a sorozatban a szülők is, főképp Zhi Shu minden lében kanál édesanyja, akit egy énekesnő, Cyndi Chaw alakít, fergetegesen. Jiang anyuka legalább olyan szeleburdi és idióta, mint Xiang Qin, nem is véletlen, hogy azonnal megkedveli a fiába szerelmes kiscsajt és felkarolja: lesz ami lesz, neki ez a lány lesz a menye! Jiang anyuka alaposan megkeveri időnként a kártyákat, jó nagy bosszúságot okozva Zhi Shunak és megnevettetve a nézőket.

Cyndi Chaw mint Jiang Zhi Shu anyukája

Jiang apuka, Zhi Shu apja (Chang Yung-cheng) ugyancsak komikus forrás időnként, jellemrajza kissé felszínes, időnként jóságos, máskor meg önző, de szerethető. A történet alakulásában döntő szerepet nem játszik, majd csak a folytatásban.

Zhi Shu apukája

Xiang Qin papája, Ah Cai (Tang Tsun-sheng) olyan, akár a lánya, kétbalkezes és nem túl okos, de jóravaló és keményen dolgozik, saját étterme van, remekül főz. Az étterem sokszor jelent menedéket Xiang Qinnak. 

Xiang Qin és papája

ÉRTÉKELÉS: 10/10: Kihagyhatatlan! Egyszerűen megunhatatlan sorozat, huszadszori újranézésre is megnevettet, megríkat, elgondolkodtat és szórakoztat. 

A 20 részes sorozatnak folytatása is készült, They Kiss Again címmel, ami hasonlóan jól sikerült. A sorozat letölthető magyar felirattal.

A blog Facebook-profiljának 200. lájkolója kapott egy lehetőséget, hogy posztot kérhessen, így most ez a bejegyzés az ő kérésére történik, a koreai nyelv tanulásának tapasztalatairól. 

Ha valaki megkérdezi, mit szeretek leginkább csinálni, a zenehallgatás után a legvalószínűbb válaszom a nyelvtanulás lesz. Egyszerűen izgalmas és elképesztően csodálatos dolog elmerülni egy másik nép nyelvében és kultúrájában és hihetetlenül jó érzés, amikor kommunikálni tudsz egy másik országban élő, a te nyelvedet nem beszélő emberrel. Miután a suliban angolul és oroszul tanultam, 2002 környékén belevágtam az önálló nyelvtanulásba és megtanultam törökül, amiből most valahol közép- és felsőfok között vagyok. Tavaly belekezdtem a kínaiba, amiből alapfokú nyelvvizsgám van, idén pedig nekivágtam a koreainak is. 

Gyakran kérdezik tőlem, hogy nehezek-e a kelet-ázsiai nyelvek. Valahogy az embereknek az a benyomása, hogy kínaiul vagy épp koreaiul sokkal nehezebb megtanulni, mint mondjuk angolul, franciául vagy németül. Én erre azt szoktam válaszolni, hogy egyrészt egyén kérdése, másrészt motivációé. Ha valaki nem akar, nem motivált, nem lelkes, az egyik legegyszerűbb (bár mesterséges) nyelvnek tartott eszperantót sem fogja tudni megtanulni. Az átlagember idegenkedik a kelet-ázsiai nyelvektől, mert más az írásuk, és úgy vélik, a nem latin betűs nyelvekkel nehezebb boldogulni.

Alább a kínaival és a koreaival való tapasztalataimat osztom meg, a japánról sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel nem tanulom.

A kínai nyelv

A jelenleg használatos legbonyolultabb kínai írásjegy egy senhszi tartománybeli tésztafélét jelöl. Ennyire azért nem bonyolult a legtöbb írásjegy, szerencsére.

A kínai nyelv esetében egy hétköznapi életben normálisan kommunikálni akaró egyénnek körülbelül 3500-4000 írásjegyet kell ismernie. Ez nem kevés, és mivel mi nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy logografikus ábrákat jegyezzünk meg, valóban valamivel nehezebb a dolgunk. Maga a kínai nyelv - számomra legalábbis - egyáltalán nem nehéz, nyelvtanilag. Az angollal összehasonlítva például lényegesen egyszerűbb, nincs annyi szabály, igeidő, passzív formula és egyéb szörnyedvény. Egy átlagos egyszerű mondat így néz ki:

Kínai: 我去商店买衣服
Pinjin átírás hanglejtés-jelöléssel: Wǒ qù shāngdiàn mǎi yīfú
Magyaros átírás (nem kiejtés szerinti, csak olvasáshoz): Vo csü sangdien maj jifu
Szó szerint: Én - menni - bolt - venni - ruha
Fordítás: Megyek a boltba ruhát venni.
Ha időhatározót is teszek hozzá (holnap, tegnap), máris megvan a jövő idejű vagy múlt idejű mondatom is, nem kell külön nyelvtani szerkezet rá.  

Persze vannak ennél bonyolultabb mondatszerkezetek, de alapjában véve azért nem lehet összehasonlítani a nyelvtani nehézségét mondjuk az angoléval vagy az oroszéval. Persze az írásjegyeket meg kell tanulni, de azért itt is van segítség: az írásjegyek alapvonásokra épülnek (gyökök), amikből hál istennek nincs olyan nagyon sok. A gyökök mind rendelkeznek egy alapjelentéssel, így a fogalmak többségét nagyjából be lehet lőni, ha az ember felismeri az írájegy alapjait képező gyököket. 

A másik dolog a híres-hírhedt hanglejtés: egy szót (illetve pontosabban szótagot) négyféleképp lehet a sztenderd mandarinban kiejteni, és a hanglejtéstől függően kap a szó más jelentést. Ez ugye azért alakulhatott így ki, mivel a kínai izoláló nyelv: nem használ ragokat, és a szótagok hossza is meghatározott hosszúságú. Vagyis csak a kiejtéssel lehet jelentés-megkülönböztetést adni a szótagoknak. 

māma qí mǎ - Anya lovagol
mǎ màn - A ló lassú
māma mà mǎ - Anya megszidja a lovat.

Itt meg lehet hallgatni a mondóka kiejtését.  

Megfelelő mértékű és minőségű hallás utáni értési feladatokkal a hanglejtés elsajátítása sem jelenthet problémákat, mint minden ismeretlen dologhoz, ehhez is hozzá kell szoktatni a fülünket. Az idegenkedőknek mondom, semmivel se könnyebb elsajátítani például a skót vagy ír angol kiejtés megértését, mint a tonális mandarint...

És akkor oszlassunk el még egy mítoszt: a hiedelmekkel ellentétben a kínai nyelv nem csupa "csing-cseng-csüng". Ez egy hihetetlenül gyönyörű nyelv, és én erre akkor döbbentem rá, amikor elkezdtem Jay Chou-dalokat hallgatni, akinek az éneklési és rappelési stílusa rávilágít arra, hogy mennyire más is ez a nyelv, mint képzeljük. Tessék levetkőzni az előítéleteket, higgyétek el, hogy az előítéletek mindig csak akadályt gördítenek az ember elé, sosem segítenek!

Jay Chou, aki megszerettette velem a kínai nyelvet. Más kérdés, hogy amit ő énekel, azt a kínaiak se értik felirat nélkül, annyira speciális a kiejtése. :)

A koreai nyelv

 

Hangul: a koreai nyelv írásrendszere

Bár Kína és Korea szomszédos országok, a koreai nyelv úgy különbözik a kínaitól, mint a az emlősök a kétéltűektől: ég és föld. Nyelvtanilag a japánhoz áll közelebb, és mind a japánból, mind a kínaiból vett át jövevényszavakat (meg egy rakás angolt is), de a mai napig is vita tárgya, hogy melyik nyelv rokona. Vannak akik szerint a japán rokona, mások szerint a türk nyelvcsaládhoz tartozik, jelenleg a legelfogadottabb elmélet az, hogy szigetnyelvnek tekintik, azaz olyan nyelvnek, aminek nincs közös őse más nyelvekkel (tehát egyetlen nyelvből álló nyelvcsalád). Akárhogy is, a koreai tanulásához más technikák kellenek, mint a kínaihoz.

Először is, ez egy ragozó nyelv és alany-tárgy-ige szórendű, akárcsak a török. 

Koreaiul: 나는 커피를 마십니다
Átírás angolosan: naneun keopireul mashimnida 
Átírás magyarosan (nem kiejtés szerint): na(nun) khophi(rul) masimnida
Szó szerint: Én(alanyrag)  kávé(t) inni(udvariassági formula)
Törökül: Ben kahve(yi) ic(iyor)(um) - Én kávé(t) inni(jelen idő)(E/1 személyrag).

Akárcsak a törökben, a koreaiban is a mondat végén áll az ige, viszont a koreaiban nincsenek személyragok, tehát nem kell külön igeragozást tanulni szám és személy szerint. A nyelvtan számomra elég logikus felépítésű, bár vannak nehezítő elemek, mint az alanyrag és a témarag, de ki lehet bogozni. Ami a koreait megnehezíti, az a társadalmi szokások nyelvre való kivetülése: a hihetetlenül bonyolult tiszteleti rendszer. Nem mindegy kihez milyen szavakkal fordulunk és milyen ragokat használunk, ha eltévesztjük, sértődés lehet a vége. Több fokozat is van, a hétköznapi baráti társalgás ragozási rendszerétől egészen a mélytiszteleti formulákig, amivel az ember a főnökét vagy a nagyszüleit szólítja meg. 

Egy szemléletes példa, a "megyek" szót a következőképp lehet udvariasságilag ragozni (olvashatóság kedvéért magyaros átírással írom, ismétlem ez NEM kiejtési útmutató!):

baráti-bizalmas: ka
semleges: kanda
bizalmas-udvarias (arany középút): kajo
hivatalos-udvarias: kamnida
hivatalos-udvarias utalás megtisztelt személyre: kasimnida (én 'kamnida', de a nagyapám már 'kasimnida', mert tisztelettel beszélek róla) 

Az sem mindegy tehát, hogy kinek beszélek és kiről. A rendszerről bővebben itt olvashattok. 
Mindettől függetlenül a koreai egy "bulis" nyelv. Izgalmas, szép a hangzása, és jókat lehet mulatni az angol jövevényszavak koreaizált kiejtésén, ami megmagyarázza, hogy a koreaiaknak miért olyan nehéz az angolt elsajátítani: a koreai nem tűri a mássalhangzó-torlódásokat (a török sem, egyébként), emiatt ezekbe a jövevényszavakba ejtéskönnyítő magánhangzókat szúrnak be, így lesz az ice cream-ből ''aiszu khurim'' és emiatt tűnik a dolog "viccesnek", pedig nem az, hiszen ezek nyelvi sajátosságok, mi is, ha átveszünk egy szót idegen nyelvből, a magyar nyelv hangzásvilágához igazítjuk, gondoljunk példul a szláv eredetű ''szilva" szavunkra (szliva), a perzsa eredetű majom (maimún) vagy a török eredetű oroszlán (arslan) szavunkra. Ugye, hogy már nem is olyan vicces?

A koreaiak írása tekintetében megkönnyebbülhetünk, mert ábécéjük van, ráadásul könnyen tanulható. Nagy Szedzsong király hozta létre a 15. században, de csak a 20. század elején vált igazán elterjedtté, addig kínai írásjegyekkel próbálták leírni a nyelvet, ami persze nem könnyű, tekintve, hogy ragozó nyelv, a kínai meg nem az. Szóval örök hálánk a mennyekben is üldözni fogja Szedzsong királyt az elmés ábécéért: ez a világ egyik legtudományosabb ábécéje, ahol a betűk alakját a reprezentált hangok kiejtéséhez igazították! Az egyetlen csavar a dologban, hogy a hangult nem lineárisan kell olvasni, mint a latin betűs írást, hanem blokkokban. Egy blokk egy szótagot reprezentál, balról jobbra, majd lefelé kell olvasni őket. Nem kell megijedni, egy idő után rááll az ember szeme, ráadásul bizonyos betűk csak bizonyos pozíciókban szerepelhetnek, így ha az ember rájön a mintára, onnantól már nem nehéz. 

Tippek nyelvtanuláshoz

Nagyon sok nyelvtanulós blog van a neten, érdemes őket felkeresni, ha az ember önállóan vág bele egy nyelv elsajátításába. szerencsére mind a kínaihoz, mind a koreaihoz vannak anyagok a neten, bőségesen. 

Én amikor törökül tanultam, vettem egy olyan könyvet, ami kifejezetten autodidakta tanuláshoz készült, tehát nem kell "tanári konzultáció" hozzá, ez a TEACH YOURSELF sorozat török kötete volt, nagyon bevált, csak ajánlani tudom. Persze ehhez kell egy biztos angol nyelvtudás. Én nem szeretek mechanikus módszerekkel tanulni, nálam a magolás, a szókártyázás sose működött. Én megértve szeretek tanulni, vagyis ha valami gondot okoz, szétcincálom elemeire és megpróbálom újra összerakni.

Szavak tanulásához nekem a szövegkörnyezeti módszer működik: mondatban kell szavakat tanulni, nem szószedetből meg kártyákról! Egy kifejezés, egy rövid mondatocska sokkal jobban megmarad az ember fejében, mint egy kiragadott szó. Gyakran szoktam azt csinálni, hogy miközben a lakásban matatok (takarítok, teregetek, mosogatok), random rámutagtok a tárgyakra, a vizuális összekapcsolás segít elraktározni a szó hangalakját. Ha lehet, rövid mondatokkal társítom: "most főzök", "ez egy hagyma". Ha számolni kell valamit, akkor az adott nyelven számolok, oda-vissza. A munkahelyemen van egy nagy flipchart, amire lehet firkálni, időnként random mondatokat írok fel, ami épp eszembe jut. Mondjuk a múltkor szóltam a munkatársamnak, hogy "kimegyek a plázába kávéért". Azonnal ment a mondat koreaiul a flipchartra.

Bármi, amit már össze tud az ember rakni a meglévő szókinncsel, nyelvtannal, azt próbálgatni kell, nem szabad leragadni az órán/könyvből vett példamondatoknál, mert akkor sosem fog tanulni az ember semmit. A nyelv számomra egy puzzlejáték, a darabokkal lehet játszani, előbb-utóbb megtalálja az ember, hova melyik illik. Persze ez egy trial and error módszer, hiszen lesznek olyan dolgok, amiket a nyelv nem úgy fejez ki, ahogy a puzzle-séma alapján gondolná az ember, például amikor megtanultam mondani, hogy "szeretem a kávét": khophirul csohahamnida, meg megtanultam tagadni (igető+dzsi anhszumnida), megpróbáltam a kettőt összepasszintani és azt mondani, hogy "nem szeretem a kávét", ami nálam úgy hangzott volna, hogy khophirul csohahadzsi anhszumnida, aztán kiderült, hogy ilyet a koreaiak nem mondanak, mert a "nem szeretem"-et az "utálom (sirho)" szóval fejezik ki. Viszont így mindkét formula sokkal jobban megragadt a fejemben, mintha mechanikus magolással próbáltam volna elsajátítani. 

Zene. Ne becsüljük alá a zene erejét! Tudományosan bizonyított, hogy a nyelvtanulásért és a zene felfogásáért felelős folyamatok az agy azonos területén zajlanak. Sokkal egyszerűbb verseket tanulni, mint prózát bemagolni, hisz a versnek ritmusa van, üteme, rímei. A nyelvtanulást ezzel pofásan össze lehet kapcsolni. Rengeteg, rengeteg dalt kell hallgatni, persze nem csak úgy bele a világba, és nyilván nem az első két leckénél fog csodákat művelni, hanem fokozatosan. A kedvenc dalaink dalszövegének elemzése jó móka. Nyelvtanilag és kiejtésileg is szét lehet cincálni őket, hallgatáskor figyelni az ismerős szavakat, és figyelni azokra a szavakra, amiket nem úgy hallunk, ahogy azt elméletileg kiejteni kéne. Egy valamire nagyon kell ügyelni, a dalokban, főképp a popzenében a dal ritmusához, dallamához igazodva elképzelhető, hogy a szótagok hangsúlya megváltozik, emiatt sosem szabad kiejtést csak dalokon keresztül gyakorolni.

Az úgynevezett "karaoke sub"-os videók segítenek lebontani a hallott dalszöveget. Általában a fordítást is mellékelik hozzájuk:

Koreai vagy kínai anyanyelvi beszélőt keríteni a gyakorláshoz nem éppen könnyű itthon. Hát erre vannak a filmek és a sorozatok. Igen-igen-igen: tessék koreai és kínai sorozatokat nézni! A felirat segít belőni a hallottak jelentését, és ezen felül a film maga a kiejtés és hallás utáni szövegértés tanító paradicsoma, persze csak akkor, ha az ember nem a főszereplő színész két szép szemén és egyéb testrészein nyálcsordogál, hanem tanulni akar. Amikor törökül tanultam, az első felirat nélküli film, amit megnéztem, a Vizontele Tuuba volt, ami egy pokoli jó kis vígjáték. Akkor már úgy alapfokon gagyarásztam törökül, és semmit, de egy büdös kukkot se értettem a filmből a köszönéseken kívül. Ekkor jön a visszatekerős módszer, meg a szótár. Szerencse, hogy törökül ahogy ejtik, úgy írják, így nem volt nehéz dolgom ezzel. Hetedszeri megtekintésre már úgy a 60%-át felfogtam a filmnek felirat nélkül, alapfokú tudással. A filmek azért is jók, mert szövegkörnyezetben tanítanak! Látod, hol és hogyan alkalmazzák az adott kifejezést, mondatot. És minél több filmet nézel, annál több ilyen szitut látsz. Nem mellékesen a hangsúlyt és a nagyon fontos nüansznyi hanglejtéseket is innen sajátíthatja el az ember. Mit ne mondjak én a török filmeknek és sorozatoknak köszönhetem életem legnagyobb bókját, amit egy ügyféltől kaptam telefonon, aki esküdni mert volna, hogy én török vagyok, isztambuli akcentussal, mert még az olyan sajátságos kifejezéseket is sikerült abszolút törökösen ejtenem, mint a felkiáltások, a sóhajtozás, a meglepődés stb. A nyelv nem csupán mondatokból álló dolog, a nyelv a kultúra szerves része, valaki akkor mondhatja el magáról, hogy beszél egy idegen nyelvet, amikor tudja, hogyan kell mondjuk reagálni a visszautasításra, hogy kell csodálkozni, nevetni vagy éppen sírni azon a nyelven és ez nem igényel gondolkodást már, hanem egyszerűen csak "jön" magától! 

Végezetül pedig mindenkinek, aki ódzkodik az ázsiai nyelvektől, ilyen-olyan hallomásból ismert előítéletek alapján,  innen üzenem, hogy nincs olyan, hogy megtanulhatatlan nyelv. Az emberi agy tökéletesen képes a nyelvi rendszerek feldolgozására, hisz teljesen ugyanolyan a felépítése egy koreai, egy kínai meg egy magyar ember agyának is, és a nyelvi szabályok is mindenütt rendszert alkotnak, az emberi agyat pedig arra találták ki, hogy rendszerben gondolkozzon. Az, hogy nekik teljesen más hangjaik is vannak, megint nem egy akkora buktató, a hangképző rendszereink is ugyanolyan felépítésűek, egyszerűen egy idő után "rááll" az ember nyelve, torka. Nem kevés olyan magyar van, aki olyan szinten beszél kínaiul, hogy ha nem látja, csak hallja őket az ember, sose venné észre, hogy nem egy kínait hallgat. De nem kell mindenkinek tökéletességre törekednie, higyjétek el, hogy a világ minden táján örülnek az emberek annak, ha egy külföldi az anyanyelvükön szólal meg, legyen az nyelvtanilag hibás vagy nem éppen helyes kiejtésű.

Nem utolsó sorban pedig a nyelv segít megérteni a kultúrát, ledönteni a falakat, eloszlatni az előítéleteket, toleránsabbá tesz és kitár egy csodálatos új világot. Azért vagyunk begyöpösödöttek és korlátoltak, mert hagyjuk, hogy az előítéletek és a sémák vezéreljenek minket. A nyelvek tanulása rávilágít arra, hogy a miénktől nagyon különböző kultúrák is gyönyörűek, a nyelvtudás segít teljesebb emberré válni, nyitottabb szívet ad és befogadóbbá teszi az embert.

Egészen biztos vagyok benne, hogy aki elkezd ázsiai nyelveket tanulni, soha többé nem fog fintorogni a kínaiak kutyaevésén, röhögni a koreaiak angol kiejtésén vagy szórakozni a japánok szokásain, mert amikor elmélyedsz a nyelvükben, megérted a kultúrájukat is. 

És ez határtalan szabadságot ad az ember lelkének. "Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy".  

A Big Bang 'Secret Garden'-paródiája, ami elindított a koreai nyelv tanulásának útján.  

Ha kínai bunyóról van szó, a Bruce Lee - Jackie Chan - Jet Li hármas ugrik be mindenkinek először, pedig van még pár ügyes srác, akik megérdemelnék a figyelmet. Ilyen az örökösen elfelejtett, de képességekben egyáltalán nem alulmaradó Donnie Yen. 

Az idén 49. életévét töltő Donnie-nak esze ágában sincs visszavonulni, jelenleg épp a Majomkirály legendáját filmesíti meg újra, és korához képest is piszkosul jól néz ki, még mindig. Ő sem az a kötélsztár, vagyis tényleg ért a csávó a bunyóhoz. Édesanyja tajcsicsüan-nagymester, az elsők között volt, akik Amerikában vusut (stilizált kínai harcművészetet) kezdtek el tanítani. Yen 11 volt, amikor a család Bostonba költözött, itt nőtt fel, ennek megfelelően folyékonyan beszél angolul. Anyja tanította, ám a fiú makacs volt és ellenálló, anyja bosszantására más harcművészeti iskolákba is eljárt, a kungfu mellett taekwondót és karatét is tanult. Rebellis alkatként gyakran megfordult a város hirhedt Combat Zone nevű negyedében, ami meglehetősen rossz környék egy tininek, így a szülők repülőre pakolták az elsőszülöttet és Pekingbe parancsolták, ahol két évet töltött el a Beijing Wushu Teamnél, ugyanott, ahol Jet Lit is többszörös országos bajnoknak nevelték ki.

19 volt, amikor felfedezte tehetségét Yuen Woo-ping, akit mi magyarok leginkább a Mátrix-filmek kapcsán ismerhetünk, ő volt a filmsorozat harckoreográfusa. Yuen Hongkongban félistenként tekintett rendező-koreográfus, és Yen korai filmjeiben is pontosan arra törekedett, amit a néző a legjobban imád: csont nélküli, kőkemény, látványos bunyókra. Yen formálható alapanyag volt, színésznek ugyan nem a legjobb, viszont ruganyos és piszok gyors mozdulatai és karizmatikus megjelenése predesztinálta a kungfusztár címére.

Az alacsony költségvetésű filmek után Yen rosszfiúvá avanzsált, a "nagyok" mellett szerepelt számos filmben, például Jet Li és Michelle Yeoh oldalán. Bár ezekben a filmekben nem ő volt a húzónév, az alakításai rendre sikert arattak. A Once Upon a Time in China 2. (Kínai történet 2.) című filmben Jet Livel vívott párbaja filmtörténeti momentummá vált.

A 90-es években Yen megpróbálkozott a rendezéssel is, nem sok kritikai sikerrel, és átvedlett koreográfusnak is, többek között például az itthon is vetített Fedőneve: Puma című német sorozat harcjelenteit koreografálta, nyolc részt pedig rendezett is. Gyakorlatilag ő fedezte fel a csinos német harcművész Mickey Hardtot. Hollywoodban is felbukkant, mellékszerepek erejéig, a Hegylakó 4-ben és a Penge 2-ben, utóbbin koreográfusként is dolgozott.

A 2000-es években sikerült végre kilépnie Chan és Li árnyékából, először a Hős című gigantikus Csang Jimou-eposzban, majd az SPL és a Flash Point filmekben is nagyot villantott, utóbbiért nemzetközi Taurus-díjat kapott a legjobb koreográfiáért. (A Taurus-díjat a kaszkadőrök elismerésére alapították Amerikában.)

Mindez azonban gyakorlatilag eltörpül az Ip Man-sorozat mellett, ami Yen első igazi óriás kasszasikere, olyan Jackie Chan és Jet Li-méretű bombasiker volt. Yen ebben a filmben mutatta meg igazán, hogy csöppet sincs szüksége mások nevének húzóerejére, egymaga is milliárdokat képes termelni. Yen Ip Man-alakítása végérvényesen a kungfusztárok közé emelte a harcművészt, mainstream szinten is. Alakítása, a film harcjelentei legendássá váltak, Yen ikonikussá vált. A szerepért keményen megküzdött, Hongkongban gyakorlatilag még a szakmabeliek is kiröhögték, amikor kiderült, hogy ő fogja alakítani Bruce Lee mesterét. Yen azonban fityiszt mutatott a kételkedőknek, akik minden bizonnyal padlóról mosták fel a nyálukat a film megtekintését követően: Yen egyszerűen bombasztikus a filmben. Külön edzett Wing Chunban és speciális diétával hozta magát formába. Legendák születtek ütései gyorsaságáról és a film, valamint a második rész is óriási kasszasiker lett, és ezúttal még a filmkritikusok sem fanyalogtak.

Azóta számos filmje kijött, az Ip Man sikerét felülmúlnia azonban nem sikerült. Kérdéses, hogy fog-e tudni még ilyen filmet készíteni, mindenestre tény, hogy a neve szorosan ott követi a "nagy hármakét". Érdemes böngészni a filmjei között, mert piszkosul jól bunyózik az ürge, alább például MMA-stílusban:

Yen egyébként boldog családapa, felesége Cecilia Wang szépségkirálynő, két gyermekük van, Jasmine és James.

És egy kis érdekesség: a Discovery Channel dokumentumfilmje Donnie Yenről így készült-felvételekkel a Fedőneve: Puma sorozatból (angolul):

Az ázsiai harcművészetek mind kemények, állóképességet, akaraterőt, kitartást igénylőek. Én világéletemben lusta couch potato voltam, aki reggel is alig bír kimászni az ágyból, imádja a hasát, és egész gyerekkorábban gyűlölte a tesiórákat. Éppen ezért nehéz megmagyarázni, hogy hogy kötöttem ki egy thai boksz edzőteremben, de kikötöttem.

Hát gyerekek, ez nem szívbajosoknak való sport! A muay thai, vagy ahogy itthon ismerik, a thai boksz az egyik legbrutálisabb full kontakt küzdősport a világon (nem az én véleményem, ezt írják róla), ahol aztán ereszd-el-a-hajam van, még ha szabályok és ringkötelek közé van is szorítva. Az amatőrök ugyan mindenféle védőszerkóban űzik, Thaiföldön azonban a tökivédőn, a kesztyűn és a fogvédőn kívül nem igen használnak mást, na meg vannak a pusztakezes meccsek is. 

Aki nem lenne képben, annak elmondom, hogy a thai bokszban a hagyományos "verekedős" küzdősportokkal ellentétben a térdet és a könyököt is lehet használni, emiatt a "nyolc végtag művészetének" is nevezik. A thai bokszhoz nem kell behemót óriásnak lenni, a pöttöm thai fiúcskák úgy aprítják a fatörzseket a rúgásaikkal, hogy a kanadai favágóknak kibillenne a cigi a szájukból ijedtükben. Termet nem kell hozzá, kell viszont annál több erőnléti edzés, szálkás izom, rugalmasság és iszonyatos mennyiségű akaraterő.

A felszerelésem

Mit ne mondjak, én, aki gyűűhűűlölöm a testnevelést, az első edzés után gyakorlatilag laposkúszva másztam haza és kész csoda, hogy megértem a másnap reggelt. Bemelegítésnek némi futás után válogatott kínzások következtek, mint felülés, fekvőtámasz, békaugrás, krokodilmászás és mindenféle futással kombinált szörnyűséges mozdulatok, és rengeteg rengeteg árnyékbokszolás- és rúgás, ami bár könnyűnek tűnik, ugyanolyan fárasztó, mintha fekvőtámaszokat nyomna az ember. Szokott még lenni szünet nélküli ugrókötelezés 3 perces terminusokban (tüdőkiköpés garantált, leállni tilos). Mindezek után némi jógagyakorlattal tarkított nyújtás következik, amikor szó szerint kettészakadsz és a végére reszketnek az izmaid, mint a kocsonya. Na most akkor jöhet a bunyó is.

Buakaw, a legenda

A technika elsajátítása nem könnyű, számomra főképp az okoz nehézséget, hogy hogyan próbáljak meg csípőből rúgni, merthogy csípőből kéne ráfordulni és a lábszárban koncentrálni a rúgásokat, de ez baromi nehéz dolog. A zsákolós gyakorlatok után órákig nem éreztem a lábam, persze már csak a végén, mert az elején ****ra fájt, hisz a zsákot teljes erőből kell rúgni. A másik ami nehézséget okoz, a boksz része. Persze ehhez karizomerősítés kell, az én bajom azoban inkább az, hogy amikor összeeresztenek az ellenféllel, nem tudok mit kezdeni a kezemmel, értem én, hogy ütni kéne, na de melyikkel? És hova? És akkor most egyenest vagy felütést vagy mást? Mikor melyiket, miért? Valószínűleg túl sokat agyalok a miérteken, az a baj. 

Az első igazi verekedés után....

Ez egy nagyon taktikás sport. Izomból nem lehet győzni (na jó, ha egy hatszor akkora palival pakolnak össze, viszonylag kevés esélyed van...). Iszonyúan kell koncentrálni, az edzés legfárasztóbb része a sparring, a verekedés, és nem azért mert sokat kell ütni vagy védekezni, hanem mert nagyon oda kell figyelni, egyszerűen mentálisan lefáradsz egy bizonyos idő után. Én egy gyáva nyuszi vagyok, és nem igazán tudok mit kezdeni magammal, ha egy jóval tapasztaltabb ellenfelet kapok, ezzel megbírkózni pedig néha nagyon nehéz, hisz ez nem csupán a testedzésről szól. Bizony előferdült párszor, hogy edzés után elbőgtem magam otthon attól, hogy mennyire béna vagyok. Az is előfordult, hogy hetekig nem bírtam visszamenni az edzőterembe, újra és újra mentálisan rá kell készülnöm arra, hogy meg kell próbálnom leküzeni azt a berögzült gondolatot, amit a suliban vert a fejembe a tornatanár, hogy én teljesen képtelen vagyok bármiféle sportban érvényesülni. Az osztályban mindig én voltam, aki nem tudott kötélre mászni, akit elhúztak magasugrásból és aki sose tudta elkapni a kosárlabdát és akit mindig elsőre kigolyóztak a kiütős labdajátékban. Egy totális antitehetség vagyok a sportokhoz, de a thai boksz volt az első olyan sport, ami megfogott, és amit a nehézségei ellenére is szeretek csinálni - már amikor idegileg nem készülök ki attól, hogy milyen béna vagyok.

A thai boksz ugyan nem egy lányos sport, de azért szerencsére egyre több nő szeret bele. Vannak női bajnokságok is, és piszkosul kemény csajok a muay thai világbajnokok.

Lehet, hogy túl nagy falat nekem, de egészen biztosan újra meg újra neki fogok vágni, egészen addig, amíg sikerül levetkőznöm a bénaságot és egyszer tényleg sikerül bevinnem egy jobb egyenest, oda, ahova kell.

Ezt meg csak úgy, mert Tony Jaa-nak köszönhetően ismertem meg a Muay Thait :)

Ismerkedjetek a sporttal ti is: http://www.thai-box.info/